2016. július 1., péntek

Kristin Cashore: Zsarát

A garabonc elolvasása után rögtön megkaparintottam a Zsarátot, ami nem az előbbi folytatása. Előbb játszódik, 20-30 évvel kb, amikor Lekk még fiatal volt. És igen, egy visszatérő szereplő.


Völgyeföldén zavaros, vad idők járnak. A fiatal Nash király kapaszkodik a trónjába, miközben a lázadó főurak északon és délen is sereget toboroznak, hogy letaszítsák róla. Az erdő és hegyek tele vannak kémekkel, nyüzsögnek a tolvajok és mindenféle törvényen kívüliek. Itt él Zsarát, aki vad, ellenállhatatlan megjelenésével, a lángnyelvek minden árnyalatában pompázó színű hajával az ember-szörnyek utolsó élő képviselője. Egyszerre gyűlölt és imádott személy ő, akinek különleges képessége, hogy befolyásolni tudja a környezetében lévők elméjét. De Zsarát nem akar visszaélni e hatalmával, nem akarja ártatlan emberek titkait ellopni. Különösen, hogy neki magának is oly sok féltett titka van. Csakhogy feltűnik Brigan herceg, aki azért jött, hogy Zsarátot a Királyi Városba vigye. Az udvarnak ugyanis szüksége van Zsarát segítségére, hogy leleplezze a király ellen szőtt összeesküvést. Messze az otthonától a lány fokozatosan rádöbben, hogy képessége jóval többet ér, mint amiről valaha álmodott. Megmentheti a királyságot. De csak akkor, ha nem fél olyan szörnnyé válni, mint amilyen az apja volt. 
Nagyon érdekelt a könyv, már a leírása alapján, de meg kell mondanom, nem tetszett jobban, mint  Katsa története.
Az alapsztori nem is lenne rossz, de sok benne az unalmas és idegesítő rész. A vége felé lesz izgalmasabb szeritem.

Zsarát nem valami szimpatikus, és most nem Katsához mérem. Folyton csak nyavalygott, nem tudott semmit se csinálni, csak ült a babérjain és Íjásszal is csúnyán bánt. Szegény, pedig őt megkedveltem, teljesen érthető volt számomra, hogy miért szeretett bele, hiszen a lány sokszor lefeküdt vele. Egész végig a lányt csodálta mindenki, csorgatták utána a nyálukat vagy gyűlölték. Oké, oké, ez hozzá tartozik.
Azt már az elején láttam, hogy Zsarát Briganba szeret majd bele. Őt is kedveltem, ahogy Íjász apját is. Narist, a királyt valahogy nem, bár a végén tudott uralkodni magán Zsaráttal szemben és bölcs király lett belőle.
Ahogy A garaboncban, itt sem voltak nagyon kidolgozva a mellélszereplők, Például Zsarát őreit szívesen megismertem volna közelebbről.
Hannát, az örökmozgó ügyes kislányt is megszerettem, ahogy Kicsit és a folyami almásderest is.


A tájleírások tetszettek a legjobban. Nem volt olyan sok, mint a Garaboncban, de mint ott, itt is imádtam a város leírását, szinte oda tudtam képzelni magamat.

Fontos tanulsága, hogy ne szülei alapján ítéljük meg az embereket, mert nekik ezzel rosszat és bizonytalanságot okozunk, mint a királyi testvérpár és Zsarát esetében is.
Ó, és a prológus! Megtudhatjuk belőle Lekk, eredeti nevén Immiker származását, szegény apjának sorsát. Igaz, itt se valami bőbeszédű az írónő. A végén újra felbukkant a fiú, elrabolta Zarátot, hogy segítsen neki meghódítani Völgyeföldét, ám szerencsére a lány folyami kancája megrugdosta és lelökték egy alagútba, ami gondolom a 7 királysághoz vezet.
Összességében nem volt rossz, elment egynek, habár az első részt sokkal jobban szerettem



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése